2. hét A kereszt

Vegye föl keresztjét ... (Mt 16,24).

Különös és egyedülálló szavak. Van valami bennük - mint Jézus más szavaiban is - abból a fényből, amelyet a világ nem ismer. Olyan ragyogóak, hogy az emberek fénytelen szeme, a lanyha keresztényeké is, belekáprázik és megvakul.
Talán semmi sem olyan rejtélyes és nehezen érthető, mint a kereszt. Nem megy az emberek fejébe és szívébe. Nem, mert nem értjük meg, mert sokszor névleges keresztényekké lettünk, akiket éppen csak megkereszteltek. Talán gyakorló keresztények vagyunk, de mérhetetlenül távol attól, amilyennek Jézus szeretne minket. Nagyböjtben hallunk beszélni a keresztről. Nagypénteken megcsókoljuk, termeinkben kifüggesztjük. Néhány cselekedetünket a kereszt jele pecsételi meg. De nem értjük. És talán ez minden tévedés gyökere: a világban nem fogják fel a szeretetet.

A szeretet a legszebb szó, de ezt torzították el legjobban, ezt csúfították el leginkább. Isten lényege, Isten fiainak élete, a keresztény ember éltető levegője a szeretet, de a világ birtoka, monopóliuma lett. Azok hordják ajkukon, akiknek kiejteni sem volna joguk. Biztos, hogy nem minden evilági szeretet ilyen: van például anyai érzés is, amelyet megnemesít a fájdalommal párosult szeretet; létezik testvéri szeretet, házastársi szeretet, gyermeki szeretet: a mindeneket teremtő Atya szeretetének talán öntudatlan nyomai. De azt a szeretetet, amely maga "a szeretet", azt nem értjük. Hogy is értenénk, hogy Isten, aki megalkotott minket, leszállt közénk, mint ember az emberek közé, velünk élt, velünk maradt, és hagyta magát keresztre szegezni értünk, hogy megmentsen minket.

Túl magas ez, túl szép, túl isteni, túl kevéssé emberi, túlságosan véres, fájdalmas, húsunkba vágó ahhoz, hogy megértsük.
Talán az anyai szereteten keresztül megsejtünk belőle valamit: mert egy anya szeretete nemcsak simogatás és csók, hanem mindenekfölött áldozat.

Ahogy Jézust is a szeretet űzte a keresztre, amelyet sokan őrültségnek tartanak. De csak ez az őrültség mentette meg az emberiséget, és formálta a szenteket. Valóban: a szentek olyan emberek, akik képesek megérteni a keresztet. Emberek, akik követve Jézust, az Istenembert, fölvették minden napnak a keresztjét, mint a föld legdrágább kincsét. Időnként fegyver gyanánt forgatták, mint Isten katonái; szerették egész életükön át.
Felismerték és megtapasztalták, hogy a kereszt a kulcs, az egyetlen kulcs a kincshez, a kincsek kincséhez. Megnyitja lassanként a lelkeket az Istennel való egyesülésre. Így az emberen keresztül Isten újra megjelenik a világon és megismétli - jóllehet végtelenül alacsonyabb rendű, mégis hasonló módon - azokat a cselekedeteket, amelyeket egykor mint ember az emberek között vitt végbe: áldotta azt, aki őt átkozta, megbocsátott annak, aki gyalázta, megmentett, gyógyított, hirdette az ég szavait, jóllakatta az éhezőket, a szeretetre alapított egy új társadalmat, megmutatta annak a hatalmát, aki őt küldte.

Egyszóval a kereszt az a szükséges eszköz, amelynek segítségével az isteni átjárja az emberit, és az ember - fölemelkedve e világ országából a Mennyek Országába - teljesebben részesedik Isten életében.  De szükséges "fölvenni keresztünket". Reggel ennek várásával kell ébrednünk, tudva, hogy csak általa jutnak el hozzánk azok az ajándékok, amelyeket a világ nem ismer: az a béke, az az öröm, a mennyei dolgoknak az az ismerete, amelyről a legtöbb ember nem is tud.

A kereszt ... olyan mindennapi dolog. Olyan hűséges, hogy egy nap találkájáról sem hiányzik. Elég lenne fölvenni, hogy szentté tegyen bennünket.
A kereszt a keresztény ember jelvénye; a világ nem akarja, mert azt hiszi, ha menekül tőle, megmenekül a szenvedéstől. Nem tudja, hogy a lélek, mely megértette a keresztet, kitárul a Fény és a Szeretet országa felé: annak a Szeretetnek, amelyet a világ annyira keres, de nem talál.