Advent - december 17.

 „Várván vártam az Urat…”

A várakozás csodája türelemre és odafigyelésre késztet. A hit és bizalom megerősödik, és az ember egyszer csak belekerül abba az áldott állapotba, amikor szíve megnyílhat a természetfeletti felé. A várakozás sejteni enged, ekkor végiggondoljuk százszor és ezerszer, mi lesz, ha beteljesedik mindaz, amiben reménykedünk. Mint a szerelemben, amikor a szívünk választottjával való találkozásra készülünk. Amikor a várakozás már vágyakozássá fokozódik… Hiszen várni az egy dolog. Várván várni – az már valami többről szól. Itt már nem általánosságban beszélünk, itt már nagyon nem mindegy, mi fog történni. Minden fel lett téve egy lapra. Az igazi, szívből cselekvő várakozó kockáztat. Az ilyen jellegű várakozás sohasem passzív: attól hiteles és valódi, hogy tevékeny készülődéssel telik. Tervezget, álmodozik, végiggondolja számtalanszor milyen lesz, ha…

Isten, a Vele való kapcsolatban tökéletesen megelégíti lelkünknek ezt az elemi, olthatatlan vágyát. „Az igazak várakozása örömre fordul, de a bűnösök reménysége semmivé lesz” (Példabeszédek 10,28). A várakozás beteljesülésének pillanatában semmivé foszlanak az odáig megtett út nehézségei. Mint mikor egy kisgyermek megszületik: a kilenc hónap terhe és aggódása, félelmei és lemondásai senkit nem érdekelnek többé, hiszen ott van az a személy, aki miatt az egészet végigcsináltuk. Már csak ő számít, már csak az ő jövője a fontos. A Krisztusra várásunk egyik legfőbb áldása, hogy jelenlétében mindig valami új kezdődik, és közelségében képesek vagyunk másként látni magunkat, másokat, helyzeteket, sorsokat. Ő a mi nagy beteljesedésünk. Vele, Miatta és Érte… Ez a várakozásunk nagy célja, Ő az életünk valódi értelme.

(Pintér Béla)