Advent 2. hete - kedd

 
Az örökkévalóságra nyitni szemünket

„Fordítsd el szememet, hiúságot ne nézzen, éltess engem a te utadon!” (Zsolt 119,37)

A jó elmélkedő ima egész lényünket felemeli Istenhez. Ezért nem kezdhetjük ilyen
értelemben az elmélkedést egy bizonyos belső felindulás nélkül. Ez alatt nem zavart értünk,
hanem a megszokott feladását és a szív felszabadítását a mindennapok gondjaitól.
Azért gyakorolja oly kevés ember ezt a lelki imádságot komolyan, mert képtelen a hozzá
szükséges belső átrendeződésre. Talán hiányzik belőlük a nemeslelkűség, nem tudják, merre
menjenek, nincs gyakorlatuk, és rosszul kezdenek hozzá.
De ha valaki eléri az Istennel való egyedüllétet, teljesen Istennel lesz, akárhol is van –
faluhelyen, kolostorban, erdőben vagy városban. Abban a pillanatban Isten végtelen
szabadsága költözik lelke mélyébe, és megvilágosítja őt. És abban a pillanatban – habár még
vándorútja közepén jár – elérte célját. Mert a földi kegyelmi élet a megdicsőült élet kezdete.
Időben halad előre, de – egy pillanatra – meglátja az örökkévalóságot.

Thomas Merton