Advent 3. hete - csütörtök

 
Szembenézni a benső, néma énünkkel

„Miért vagy szomorú, lelkem, miért háborogsz bennem? Bízzál Istenben, mert fogom még áldani őt, arcom üdvösségét, az én Istenemet!” (Zsolt 42,12)

Létezik egy csöndes énünk, melynek jelenléte éppen azért nem hagy nyugodni minket, mert néma: nem lehet róla beszélni, némaságra van ítélve. Ha szavakba próbáljuk foglalni, akkor szembefordulunk vele és bizonyos értelemben el is pusztítjuk.
Mai kultúránk megtesz mindent, hogy ne kelljen ezzel a néma bensőnkkel szembenézni. Valami állandó fél-éberségben élünk, figyelünk hangokra, zenére, a forgalom zajára, vagy a körülöttünk hallható általános lármára. Elmerülünk a zaj és szavak áradatában, ebben a félelmetesen hömpölygő közegben, amelyben tudatunk felhígul: az eszünk csak félig jár, felületesen reagálunk, de azért nagyjából „ott vagyunk”. Nem vagyunk teljesen jelen, de nem is vagyunk távol, nem vonulunk egészen vissza, de nem is állunk teljesen rendelkezésre. Lebegünk az általános zajban, felfordulásban, zűrzavarban, mely megfojtja a benső énünk mély, titkos, állhatatos kívánságait.
A benső énünket némaságban kell elfogadnunk. Ezért kell a csendhez pártolnunk. A csendben megismerjük és elfogadjuk a távolságot létünk el nem ismert mélységei és a valóság hamis felszíne között. Rájövünk, hogy el kell fogadnunk magunkat ahhoz, hogy nem csak a kedvesség álarcában, hanem valódi elkötelezettséggel és szeretettel közelíthessünk másokhoz.

Thomas Merton