Győzelemről nevezett Szűz Mária plébániatemplom

Miserend

H K Sze Cs P Szo V
6:45
7:00
8:30
11:00
16:30
18:00
Fehérek temploma
Fehérek temploma: 05.01-09.30 között
Regőczi-kápolna

Ferenc pápa virágvasárnapi homilia

 Jézus „kiüresítette magát, szolgasorsot vállalt” (Fil 2,7). Engedjük, hogy Pál apostolnak ezek a szavai vezessenek be minket a nagyhét napjaiba, melyek során Isten szava – mintegy refrénszerűen – szolgaként állítja elénk Jézust: nagycsütörtökön ő a szolga, aki megmossa tanítványai lábát; nagypéntek szenvedő és győztes szolgaként mutatja be (vö. Iz 52,13); és már holnap Izajás így jövendöl róla: „Íme, a szolgám, akit támogatok” (Iz 42,1).
Isten szolgálva mentett meg bennünket.
Általában azt gondoljuk, hogy mi szolgáljuk Istent. Nem, ő az, aki szolgált ingyenesen, mert elsőként szeretett bennünket. Nehéz úgy szeretni, ha előbb nem vagyunk szeretve. És még nehezebb szolgálni, ha nem engedjük, hogy Isten szolgáljon bennünket.
De – egy kérdés – hogyan szolgált bennünket az Úr? Életét adva értünk. Drágák vagyunk neki, és drága árat fizetett értünk. Folignói Szent Angéla azt vallotta, hogy ezeket a szavakat hallotta Jézustól: „Nem tréfából szerettelek.” Szeretete arra késztette, hogy feláldozza magát értünk, hogy minden rosszaságunkat magára vegye. Olyasmi ez, amitől leesik az állunk: Isten úgy mentett meg bennünket, hogy engedte, hogy rosszaságunk őt terheljék, és nem reagált rá, csak a szolga alázatával, türelmével és engedelmességével, kizárólag a szeretet erejével. Az Atya pedig támogatta Jézus szolgálatát: nem vette le róla az őt sújtó rosszat, hanem gyámolította őt szenvedésében, hogy rosszaságunkat csak a jó győzze le, hogy azt a szeretet járja át teljesen. Teljes egészében.
Az Úr odáig elment szolgálatában, hogy azokat a legfájdalmasabb helyzeteket is átélte, amelyekbe egy szeretet tanúsító ember kerülhet: az árulást és az elhagyatottságot.
Az árulás. Jézus elszenvedte annak a tanítványnak az árulását, aki eladta, és annak a tanítványnak az árulását, aki megtagadta. Elárulták őt azok az emberek, akik előbb hozsannával fogadták, aztán viszont azt kiáltozták: „Keresztre vele!” (Mt 27,22). Elárulta őt a vallási intézmény, amely igazságtalanul elítélte, és a politikai intézmény, amely mosta kezeit.
Gondoljunk a kisebb-nagyobb árulásokra, amelyeket elszenvedtünk életünkben!
Szörnyű, amikor kiderül, hogy az, akiben leginkább megbíztunk, visszaélt bizalmunkkal. Olyan csalódás tölti el szívünk mélyét, hogy úgy tűnik, már nincs is értelme életünknek. Ez azért történik, mert arra születtünk, hogy szeressenek bennünket, és hogy szeressünk, és az a legfájdalmasabb, amikor az árul el, aki ígéretet tett, hogy hűséges és közel lesz hozzánk. Azt sem tudjuk elképzelni, milyen fájdalmas volt ez Istennek, aki maga a szeretet.
Nézzünk magunkba! Ha őszinték vagyunk magunkhoz, észrevesszük hűtlenségeinket. Mennyi hamisság, képmutatás és kétszínűség! Mennyi elárult jó szándék! Mennyi be nem tartott ígéret! Mennyi meghiúsulni engedett célkitűzés!
Az Úr jobban ismeri szívünket nálunk, tudja, mennyire gyengék és állhatatlanok vagyunk, hányszor elesünk, és mennyire nehezünkre esik talpra állni, és milyen nehéz begyógyítani bizonyos sebeket.
És mit tett? Hogyan sietett segítségünkre, hogyan állt szolgálatunkba? Elmondja a prófétán keresztül: „Kigyógyítom őket hűtlenségeikből, szívem mélyéből szeretem majd őket” (Oz 14,5). Úgy gyógyított meg, hogy magára vette hűtlenségeinket, elvette rólunk árulásainkat. Így mi ahelyett, hogy csüggednénk és attól félnénk, hogy mi ezt nem tudjuk végigcsinálni, felemelhetjük tekintetünket a Megfeszítettre, fogadhatjuk ölelését, és azt mondhatjuk: „Íme, hűtlenségeim ott vannak nálad, magadra vetted, ó, Jézus! Kitárod felém karodat, szereteteddel szolgálsz engem, és folytonosan támogatsz…, akkor hát megyek tovább!”

Az elhagyatottság. A kereszten, a mai evangéliumban, Jézus csak egyetlen mondatot mond: „Istenem, Istenem, miért hagytál el?” (Mt 27,46). Ez súlyos mondat. Jézus elszenvedte, hogy övéi magára hagyták, elmenekültek. De az Atya megmaradt számára. Most, a magány szakadékos mélyén, először hívja őt az általános „Isten” névvel. És „hangosan” kiáltja neki a „miért”-et, a legszívszaggatóbb „miért”-et: „Miért hagytál el még te is?” Ezek valójában az egyik zsoltár szavai (vö. Zsolt 22,2): arról tanúskodnak, hogy Jézus a legvigasztalhatatlanabb elhagyatottságot is belevitte imájába. De tény marad, hogy ő ezt átélte: a legnagyobb elhagyatottságot tapasztalta meg, amelyről az evangéliumok az ő eredeti szavainak idézésével tesznek tanúságot.
Miért mindez? Ez is értünk van, hogy szolgáljon minket. Azért, hogy amikor úgy érezzük, sarokba szorítottak bennünket, világítás és kiút nélküli zsákutcába kerültünk,
amikor úgy tűnik, hogy még Isten sem válaszol, akkor emlékezzünk arra, hogy nem vagyunk egyedül.
Jézus megtapasztalta a teljes elhagyatottságot, a számára legidegenebb helyzetet, hogy mindenben szolidáris legyen velünk. Értem tette, érted tette, mindannyiunkért tette. Azért tette, hogy azt üzenje nekünk:
„Ne félj, nem vagy egyedül. Átéltem egész elhagyatottságodat, hogy mindig melletted lehessek.”
Láthatjuk, meddig ment el Jézus nekünk nyújtott szolgálatában, leereszkedett legfélelmetesebb szenvedéseink mélységeibe, az elárultatásig és az elhagyatottságig. Ma, a világjárvány drámájában, látva oly sok bizonyosság összeomlását, látva oly sok várakozásunk meghiúsulását, a szívünket szaggató elhagyatottság érzésében Jézus azt mondja mindannyiunknak: „Bátorság: nyisd ki szíved szeretetem előtt! Meg fogod érezni Isten támogató vigasztalását!”
Kedves testvérek! Mit tehetünk látva Istent, aki odáig ment a nekünk nyújtott szolgálatban, hogy még az elárultatást és az elhagyatottságot is megtapasztalta? Azt tehetjük, hogy nem áruljuk el azt, ami végett teremtettünk, nem hagyjukel azt, ami számít. Azért vagyunk a világon, hogy szeressük őt és a többi embert. Minden más elmúlik, ez megmarad. A dráma, melyet most átélünk, arra késztet bennünket, hogy komolyan vegyük azt, ami fontos, ne vesszünk el lényegtelen dolgok között;
újra fedezzük fel, hogy az élet semmire sem szolgál, ha nem szolgálunk egymásnak.
Mert az életet a szereteten lehet lemérni. Tehát a nagyhétnek ezekben a napjaiban, otthon, álljatok a Megfeszített elé! Nézzétek, szemléljétek a megfeszített Jézust! Álljatok Isten irántunk tanúsított szeretetének mércéje elé. Isten előtt, aki szolgálatában odáig megy, hogy életét adja értünk, a Megfeszítettre tekintve kérjük annak kegyelmét, hogy azért éljünk, hogy szolgáljunk. Próbáljunk kapcsolatba lépni azokkal, akik szenvednek, akik egyedül vannak és rászorulók! Ne csak arra gondoljunk, mi hiányzik nekünk, hanem arra is gondoljunk, mi jót tehetünk másoknak!
Íme, a szolgám, akit támogatok. Az Atya, aki támogatta Jézust szenvedésében, minket is bátorít a szolgálatban. Természetesen sokba kerülhet, ha szeretünk, imádkozunk, megbocsátunk, gondoskodunk másokról, akár a családban, akár a társadalomban. Keresztútnak tűnhet. De a szolgálat útja a győztes út, amely megmentett és megment bennünket, megmenti életünket. Különösen a fiataloknak szeretném elmondani ezt ezen a napon, amelyet harmincöt év óta nekik szentelünk.
Kedves barátaim! Nézzetek az igazi hősökre, akikre csak ezekben a napokban irányul figyelem: ők nem azok, akiknek hírneve és pénze van, nem a sikeresek, hanem azok, akik egészen mások szolgálatára adják magukat. Érezzétek át, hogy életeteket is vásárra kell vinnetek! Ne féljetek Isten és a többi ember szolgálatába állítani, megtérül majd!
Mert az élet olyan ajándék, amelyet olyan mértékben kapunk, amennyire másoknak ajándékozzuk.
És mert a legnagyobb öröm az, ha feltétel és kifogás nélkül igent mondunk a szeretetre. Mondjunk feltétel és kifogás nélkül igent a szeretetre! Ahogyan Jézus tette értünk.