Jean Vannier: Ma

 
„Milyen nap van ma?” – kérdezte Micimackó. „Hát ma!” – felelte Malacka. Mire Micimackó: „Ez a kedvenc napom!” Élni a mának, és örvendeni mindannak, amink van. Honnan tudhatjuk, hogy a helyünkön vagyunk? Ha hallgatunk a belső hangra. Olyan ez, mint egy iránytű: megmutatja, merre kell mennünk. Csodás titok, mi történik a bensőnkben. Sokan nem tudnak róla, de mindnyájunkban, bennem is és benned is van egy különös hely, ahol Isten beszél hozzánk: bátorít, késztet, hív, hogy azt tegyük, ami helyes és igaz. Világunk, a „normalitás” kultúrája egyáltalán nem kedveli ezt a belső hangot. Azt üzeni, hogy győznöd kell, jobbnak kell lenned, mint a másik, sőt, a legjobbnak kell lenned, kell, kell, kell! Ugyanakkor az egyház sem mindig közvetíti azt, hogy hallgass a belső hangra. Ehelyett állít, kijelent, megállapít. Pedig a belső hang nagyon szépen vezet bennünket, hitünk talán legnagyobb misztériuma ez. Etty Hillesum naplójában is olvashatunk róla. „Az életem valójában nem más, mint folytonos befelé hallgatás, önmagamba, másokba, Istenbe – jegyezte fel 1942 szeptemberében. – És amikor befelé hallgatok, akkor valójában a bennem lakó Isten az, aki befelé hallgat.” Ez a holland zsidó lány, aki 1943 novemberében, mindössze huszonkilenc évesen Auschwitzban halt meg, élete utolsó éveiben csodálatos belső utat járt be. Naplójában leírja, hogyan találta meg Istent. Egy német zsidó pszichiáter, Julius Spier – akivel egyébként kölcsönösen vonzódtak egymáshoz – vezette el az Istennel való találkozáshoz. Etty nem lett keresztény, soha nem csatlakozott az egyházhoz, de valóban felfedezte a benne élő Istent. Mondj le magadról másokért! – erről szólt az élete. Népével tudatosan vállalva a közösséget kivette a részét a zsidóság szenvedéséből. Eleinte „szociális munkásként” volt jelen a westerborki tranzittáborban, ám hamarosan családjával együtt őt is elszállították. Még­is azt tudta mondani, a legfontosabb, hogy kivessük a szívünkből a gyűlölet magvait. Különleges ember lehetett.