Nagyböjt 20.

 A templom csendje

Vannak kegyelem-teli pillanatok, csak meg kell találnunk azokat. Nem kell mást tennünk, mint egy percet kiszakítani a lázas rohanásainkból, amelyekről azt hisszük, fontosak. Nem kell mást tennünk, mint néha megállni, és belépni a templomba. Kizárhatjuk az utca lármáját, és kívül hagyhatjuk a lelkünkben kavargó zajokat. Ha engedjük, megérinthet bennünket a csend. Megérinthet bennünket Isten, akit sokszor elfelejtünk. Azt hisszük, elintézzük hitünket a felajánlott egy százalékunkkal, bár az is fontos. Azt hisszük, hogy elég elmenni Karácsonykor a misére. Az is egy lépés lehet természetesen azon az úton, ahol hitünk kifejezése nem alkalmi cselekedet, hanem bensőnk része. Mindez azonban kevés. Engedjük, hogy megérintsen bennünket a csend! A templom csendje segít abban, hogy megpróbáljunk rendet tenni lelkünkben. Segít abban, hogy felállítsuk a fontossági sorrendet életünk cselekedeteiben. A templom csendje ráébreszthet bennünket helyünkre a világban, s talán a helyes út felé vezet, ha ráébredünk létünk kicsinységére. A templom csendje segíthet megtisztulni bennünket, segíthet abban, hogy figyelmezzünk lelkünkre is. „A lélek ajándékát ki ki azért kapja, hogy használjon vele.” (1Kor 12,7) Használjon vele magának, hogy másként lássa a világot. Lássa benne a szeretetet, lássa benne a megbékélést, lássa benne mindazt, amiért Jézus hitünk szerint az életét adta. Így juthatunk el ahhoz a tanításhoz: „Amit nem akarsz magadnak, ne tedd a másiknak.” Üljünk be csak egyszer templomunkba, és a világ zajától kirekesztve figyeljünk a csendre. Rátalálhatunk azon kevés kegyelem-teli pillanatokra, amelyek elrohannak mellettünk, mert nem vigyázunk, nem figyelünk rájuk. A templomok csendje, a hit ereje, a lélek tisztasága kell ahhoz, hogy készen legyünk a szeretet és az öröm befogadására. Vigyázzunk, túl rövid az életünk ahhoz, hogy elengedjük magunk mellett azokat a kegyelem-teli pillanatokat, amelyek bennünk, amelyek mindnyájunkban megvannak. Csak meg kell látni, meg kell láttatni azokat.
(Lux Judit)