Nagyböjt idején

 
Nem értem Uram, hogy amikor elbukom,
vagy szívemet bánat rút férge rágja,
miért csak akkor gondolok Rád,
s a könnyes Golgotára?

Miért merítem oly könnyen feledésbe
Neved, s áldozatod bús, véres vásznát,
amíg jólét zsíros szaga tölti orrom,
és hazug öröm jár át?

Hányszor, de hányszor ítéltelek titokban
- minden tettedet, szavadat feledve,
csak hogy magamat látszat-tisztára mossam-
kínhalálra, keresztre?

Lásd, így nagyböjt idején megpendül a húr,
az elhangolódott lelkiismeret,
valami rezdül belül, valami kigyúl,
szeretnék gyónni Neked,

elsírni minden pazarlást, mindent, ami
elvitt Tőled, s szorongat torkot, életet,
bénító félelmeket, szóbilincseket,
s bízni, hogy még kérhetek,

hogy imám nem szórja majd szét a kósza szél,
mert értem haltál megbocsátón, szelíden,
mert a keresztre helyettem is fölmentél,
most már elhiszem, igen,

mert hinni akarom, hogy Megváltóm vagy Te,
hogy egyedül értem adtad véredet,
s ha költő lennék, írnék Nevednek ezer
himnuszt és dicséretet!

Kenj gyógyírt minden bűnös szavamra, mellyel
csikorogva, durván megtagadtalak,
mert boldogok, kik Téged minden áldott nap
szívükből megvallanak.


J. Simon Aranka