Győzelemről nevezett Szűz Mária plébániatemplom

Miserend

H K Sze Cs P Szo V
6:45
7:00
8:30
11:00
16:00
18:30
Fehérek temploma
Regőczi kápolna

Napi Evangélium (Lk 18,1-8)

2019. október 20. – Évközi 29. vasárnap, Missziós vasárnap

Abban az időben: Példabeszédet mondott Jézus arról, hogy szüntelenül kell imádkozni, és nem szabad belefáradni. Így szólt: Az egyik városban élt egy bíró, aki Istentől nem félt és embertől nem tartott. Élt abban a városban egy özvegyasszony is. Ez elment hozzá, és kérte: Szolgáltass nekem igazságot ellenfelemmel szemben. A bíró egy ideig vonakodott, aztán mégis így szólt magában: Noha Istentől nem félek, embertől nem tartok, de ez az özvegy annyira terhemre van, hogy igazságot szolgáltatok neki, mert a végén még nekem jön és megver. Az Úr így szólt: Hallottátok, hogy mit mond az igazságtalan bíró. Vajon Isten nem szolgáltat igazságot választottjainak, akik éjjel-nappal hozzá folyamodnak? Talán megvárakoztatja őket? Mondom nektek, hamarosan igazságot szolgáltat nekik. Csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?

Isten ajándéka
Az igazságtalan bíróról szóló példabeszédet Jézus a bíró szemszögéből mondja el. Az ő fejével gondolkodva ismerjük meg jellemét és indítékát, ami először tétlenségre, majd később mégis ítélkezésre indítja. Sajnáljuk, hogy az özvegy gondolatairól egyetlen szó sem esik. Az a lehetőség, hogy bántalmazza a késlekedő bírót, csupán a bíró feltételezése.
Az özvegyről nem mond semmit Jézus, pedig más esetekben nagyon érzékenyen érinti őt az özvegyek kiszolgáltatott helyzete. Az írástudókról képmutatásuk és hamis vallásosságuk miatt egy alkalommal ezt mondja: „Felélik az özvegyek házát, közben színleg nagyokat imádkoznak: annál szigorúbb ítélet vár rájuk” (Mk 12,40).
Vagy gondoljunk csak a Naim városában élő özvegyasszonyra, akinek meghal egyetlen fia. Éppen a halott fiút kísérik ki a temetőbe, amikor Jézus odaér tanítványaival a városhoz. Megsajnálja az asszonyt, akinek nyilvánvalóan már nem él a férje és most fiát is elveszítette, pedig ő lett volna idős korában támasza, gondviselője. Jézus csodát tesz, feltámasztja a fiút és visszaadja őt anyjának (vö. Lk 7,11-17).
Egy másik eset, amikor Jézus figyeli, hogy a gazdagok hogyan dobják adományaikat a templomperselybe. Odajön egy özvegyasszony, aki két fillért dobott be. Adományát mégis Jézus többre értékelte, mint azoknak a gazdagoknak az adományát, akik sokat dobtak a perselybe. Elismerő szavait tanítványaihoz intézte: „Ez a szegény özvegy többet adott mindenkinél, aki csak dobott a perselybe. Mert ők a feleslegükből adakoztak, ez pedig mindent odaadott, ami csak szegénységétől telt, egész megélhetését” (Mk 12,41-44).
A mostani történetben az özvegy úgy érzi, hogy igazságtalanság érte őt, ezért egy bíróhoz fordul, aki viszont nem foglalkozik ügyével. Vélhetően többször is felkereste őt az özvegy, próbálta sürgetni a mielőbbi ítéletet, de a bírót nem hatotta meg sorozatos könyörgése. Az asszony azonban nem adta fel a dolgot, jogosan érezte, hogy a bíró kihasználja helyzetét és méltatlanul bánik vele, amikor halogatja ügyének elintézését. A bírónak egy idő után terhére van, hogy az özvegy állandóan hozzá fordul, ezért mégis enged a kérésnek. Az özvegy tehát eléri szándékát, megismételt kérései fordulatot eredményeznek.
Ezen a ponton meg is találjuk a történet mondanivalóját, amelyet egyébként már a példabeszéd bevezető megjegyzése előre jelzett: „szüntelenül kell imádkozni, és nem szabad belefáradni.” Bíznunk kell abban, hogy Isten meghallgatja imáinkat! Ha kitartunk az imádságban és reménnyel fordulunk Istenhez, az meg fogja hozni a gyümölcsét. Isten természetesen nem kényszerből ad meg nekünk valamit, hanem jóságából fakadóan, irántunk való szeretetből. Ezen a szinten minden ajándék, Isten ajándéka. Nem az én érdemem, de még nem is az én kitartó imádkozásomnak a jutalma, hanem az ő ajándéka. Bármennyire is őszinte a vallásosságom, bármennyire is erős a bizalmam, bármennyire is rendíthetetlen a hitem, mégsem tudok méltóvá válni arra, hogy Isten jót tegyen velem, ha tehát kérésem megvalósul, az Isten ajándéka, Isten jóságának a jele.
(c) Horváth István Sándor

Urunk, Jézus Krisztus! Te arra bátorítottad tanítványaidat és buzdítasz minket is, hogy szüntelenül imádkozzunk. Szükségünk van bátorításodra, hiszen sokszor kételkedünk az ima erejében. Ha Isten nem azonnal teljesíti kéréseinket, vagy nem egészen úgy, ahogyan mi szerettük volna, könnyen elbizonytalanodunk. Pedig kitartóan kell imádkoznunk, mindig azzal a bizalommal, hogy Isten mindent megad nekünk, ami a lelkünk üdvösségét szolgálja. Segíts minket a hit próbatételei idején, hogy szívünkben megőrizzük a jóságos Isten arcát!