„Nem taszítja el népét az Úr, nem hagyja el örökségét” (Zsolt 94,14).

Bizony, egyet sem vet el közülünk. Az emberek között mindig vannak kivetettek, Istennél soha. Az Ő kiválasztása megmásíthatatlan és szeretete örök. Senki sem talál olyan embert, akit Isten elhagyott volna, miután kijelentette magát neki, és az Krisztust Megváltójaként elfogadta.
A zsoltáros meg akarja vidámítani a megszomorodottak szívét ezzel a nagy igazsággal. Isten megfenyíti ugyan az övéit, de soha nem hagyja el őket. A törvény és a vessző által Isten nevel bennünket. Nevelése gyümölcse az, ha szellemünk megnyugszik, elménk kijózanodik és nagy békesség tölt el minket. Az istenteleneket magukra hagyja, hadd ássák a vermet, hogy végül a saját vesztükre beleessenek. Az istenfélőket viszont iskolába küldi az Úr, hogy előkészítse őket az odaát váró dicsőséges rendeltetésükre. Eljön az ítélet, hogy végezzen a lázadókkal, és elégtételt szerezzen az istenfélőknek. Ezért viseljük nyugodt alázattal a fegyelmezés vesszejének csapásait; nem a haragvó, hanem a nagyon szerető Isten csapásai azok.
Tisztogass bár bajjal olykor engemet,
kegyelmeddel szenteld szenvedésemet;
bár e test erőtlen, te oltárodon
keserű pohárral, hittel áldozom.